Évek óta tartja magát az az elképzelés, hogy a videojátékok teszik erőszakossá a fiatalokat. A politikusok és néhány aggódó szülő előszeretettel mutogat a képernyőkre, amikor valami rossz történik a világban. Egyesek ugyanazzal a lendülettel hibáztatják a videojátékokat, ahogy az online kaszinó világát, holott egy rövid böngészés egy új online kaszinó felületén is elárulja, hogy a döntés végső soron mindig a kaszinójátékos kezében van. A kérdés tehát nem az, létezik-e kockázat, hanem inkább az, hogyan tanul meg valaki felelősen dönteni. A modern kutatások rendre arra jutnak, hogy a játék önmagában nem okoz agressziót; sokkal inkább a családi háttér, a szociális támogatás vagy éppen az iskolai problémák számítanak. Ha valaki nem tud mit kezdeni a felgyűlt feszültségével, akkor talál magának bármilyen eszközt – legyen az sport, zene vagy egy kontroller. Éppen ezért érdemes más szemmel nézni a tévé előtt töltött órákra. A hibáztatás helyett célszerű megkeresni azokat a tényezőket, amelyek valóban befolyásolják a fiatalok lelkiállapotát.
A kutatások, amelyeket figyelmen kívül hagynak
A tudományos kutatások az elmúlt húsz évben óriási mennyiségű adatot gyűjtöttek a videojáték-használatról. Egy 2020-as, több mint ötvenezer résztvevőt vizsgáló brit felmérés például nem talált érdemi kapcsolatot a játékidő és az agresszív viselkedés között. Hasonló eredményre jutott az Amerikai Pszichológiai Társaság metaanalízise is, amely hangsúlyozta, hogy az erőszakos tartalom nem egyenlő az erőszakkal a való életben. A szakértők szerint a médiahisztéria gyakran abból fakad, hogy az egyszerű magyarázatokat szeretjük. Könnyebb egyetlen bűnbakra mutatni, mint bevallani, hogy a társadalmi problémák összetettek. A tanulmányok rendre rámutatnak: ha a szülők jelen vannak a gyerek digitális világában, beszélgetnek vele a látottakról, akkor minimális a negatív hatás. Amikor ez a párbeszéd hiányzik, a fiatal magára marad az élménnyel, és ekkor nőhet a kockázat. A kutatások tehát nem a tiltást, hanem a közös megértést javasolják. Ezen felül a minták kulturálisan sokszínűek voltak, ezért az eredmények nem szűkíthetők egyetlen országra.
A valódi kockázati tényezők
Bár a játékidő önmagában nem jó előrejelzője az agressziónak, léteznek valódi kockázati tényezők, amelyeket nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ide tartozik a krónikus stressz, a magány, a bántalmazás és az alváshiány. Ha valaki rendszeresen fáradt, ingerült vagy társas támogatás nélkül él, nagyobb valószínűséggel reagál dühösen bármilyen külső ingerre, függetlenül attól, hogy videojátékkal, focilabdával vagy testvérével találkozik. A szakirodalom szerint a legsebezhetőbb csoportok a már meglévő mentális nehézségekkel küzdő fiatalok. Számukra a játék gyakran menekülési útvonal, nem pedig a probléma gyökere. A környezeti hatások – például a bizonytalan lakhatás vagy a pénzügyi gondok – szintén erősebben befolyásolják a viselkedést, mint bármely digitális történet. Amikor társadalmi szinten cél az erőszak csökkentése, nem elég a konzolt hibáztatni; támogatni kell a családokat, az iskolai programokat és az elérhető mentálhigiénés szolgáltatásokat. Ezek a beavatkozások bizonyítottan javítják az érzelmi szabályozást, ami végső soron sokkal hatékonyabban csökkenti a konfliktusokat, mint bármilyen tiltó rendelet vagy hangzatos politikai kampány. A közösségi sport és a művészeti foglalkozások is hatékony védőfaktornak bizonyulnak a mindennapokban.
Videojátékok mint pozitív erő
Ha a videojátékról esik szó, ritkán kerül elő, hogy mennyi készséget fejleszthet. A kooperatív online játékok tanítják a csapatszellemet, az időkezelést és a gyors döntéshozatalt. A stratégiai címek tervezésre és előrelátásra ösztönöznek, míg a nyílt világú kalandok kreativitást mozgósítanak. Közben a játékos nyelvet tanul, problémát old meg, és gyakran nemzetközi barátságokat köt. A pszichológusok arra is felhívják a figyelmet, hogy a kontrollélmény – az, hogy a játékos döntése számít – erősíti az önbizalmat, különösen azoknál, akik a való életben kevés visszajelzést kapnak. A kutatások szerint a mérsékelt játékidő csökkentheti a stresszt, hasonlóan egy könnyű futáshoz vagy zenehallgatáshoz. Sőt, egyes terápiás programok kifejezetten videojátékot használnak a szociális készségek fejlesztésére autizmussal élő gyerekeknél. Egy friss magyar pilótatanulmány ráadásul azt mutatta, hogy heti három alkalomnyi csoportos játék növelte a résztvevők empátiapontszámát és javította az osztálytermi együttműködést. Mindehhez azonban tudatos időbeosztás és tartalomválasztás szükséges a hosszú távú sikerhez is.
Hogyan beszéljünk a gyerekekkel
A hibáztatás helyett érdemes párbeszédet kezdeményezni a fiatalokkal. A szakemberek azt javasolják, hogy a szülő vagy tanár először kérdezzen: mit élvez a játékban, melyik rész okoz frusztrációt, és kikkel játszik együtt. Ezek a nyitott kérdések lehetőséget adnak arra, hogy a gyerek saját szavaival magyarázza el az élményét. Fontos, hogy az időkeret rugalmas, de következetes legyen. Ha közösen állapodnak meg abban, mikor van játékidő és mikor házi feladat, kisebb az esély a vitára. A családi játékestek szintén jó alkalmat adnak a közös nevetésre és a felelős modellálásra. Amikor a felnőtt is joysticket ragad, a gyerek azt látja, hogy a játék közös élmény, nem pedig tiltott gyümölcs. A szabályok mellett a tartalmakról is beszélni kell: miért 18-as karikás egy cím, és milyen alternatíva létezik helyette. A lényeg, hogy a tiltás nem tanít döntést, de a visszajelzés és a közös élmény igen. Így alakul ki az a bizalom, amely miatt a serdülő a jövőben is bátran fordul majd kérdéseivel a felnőttekhez.
